Adonyban született, 1923-ban. Édesapja asztalosmester volt, a családban tizenhat gyermek született, akik közül kilencet fel is tudtak nevelni, a többiek az akkor gyakori gyermekbetegségeknek estek áldozatul. A sokgyerekes asztalos minden munkát elvállalt a faluban, de többnyire nem pénzért dolgozott, mert a szegény adonyiak nem voltak fizetőképesek, hanem tejet, lisztet, takarmányt adtak cserébe. A nehéz életkörülmények ellenére jó hangulat uralta a családot, a családfőt pedig nagy tisztelet övezte. Munkája mellett színdarabokat írt, magyar nótákat szerzett, sőt, találmányai is voltak, amelyekkel kitartóan ostromolta a találmányi hivatalt, de egyik hobbija sem bizonyult sikeresnek.
A kispénzű szülők nem tudták taníttatni gyermekeiket, ezért a lányok a hat osztály elvégzése után a fővárosba mentek cselédnek, és amikor a fiúk középiskolába, majd egyetemre kerültek, ők finanszírozták a kiadásokat. Pável Nándor a tanítói hivatást választotta.
A Budai Tanítóképzőben végzett 1944-ben. Kinevezték egy erdélyi faluba, de az állást a háborús helyzet miatt nem tudta elfoglalni. Kulcson tanított a háború végéig, 1945-ben pedig Százhalombattára irányították. Közvetlenül a háború után sok problémával küszködött a település, az iskola teteje is belövést kapott, amit egyik tanítványa javított ki. Nem lehetett füzeteket, ceruzát kapni, ezért eladható terményeket gyűjtött a szülőktől, felkerékpározott a fővárosba, pénzzé tette a terményt, és így vette meg a tanuláshoz szükséges felszerelést. Télen a gyerekek vitték magukkal a fát az iskolába, hogy be tudják fűteni a termet, ahol négy évfolyam alkotott egy osztályt. Sok időt töltött tanítványaival, addig ismeretlen vállalkozásba kezdtek: selyemhernyót tenyésztettek. A bevétellel családjukat támogatták, emellett iskolai kirándulásokat is tettek.
Öt Százhalombattán töltött év után kiemelték járási szakfelügyelőnek. A Ráckevei járás tartozott hozzá, sokat kellett utaznia, de szerette munkáját, mert szívesen segített kollegáinak. Két évvel később a Pest Megyei Tanács művelődési osztályának vezetője lett. Időközben megnősült, a fővárosba költözött, majd 1957-ben új fejezet kezdődött az életében.
Új gyermekotthont létesítettek Vácdukán, az egykori kastélyban, aminek a vezetésével őt bízták meg. Nagy várakozással látott munkához, mivel száz általános iskolás fiút helyeztek el az otthonban, akik között sok volt az árva, az elvált szülők gyermeke, akadt, akinek a szülei disszidáltak, és olyan is, akinek már bűncselekmények voltak a háta mögött. A már korábban elvégzett pedagógia szaknak itt vette igazán nagy hasznát. Különösen Makarenko nevelési elmélete hatott rá, és arra törekedett, hogy a gyerekek sokoldalú nevelésben részesüljenek. Sok közösségi tevékenységet szervezett, arra törekedve, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, és hasznos elfoglaltságokkal töltsék szabadidejüket. Négy év után mégis otthagyta az intézményt, mert nem sikerült olyan pedagógusokkal körülvennie magát, akik a szabadidejüket is feláldozták volna a gyerekek érdekében. Úgy látta, e nélkül nem lehet eredményes munkát végezni.
Immár családjával együtt, ismét Százhalombattára költözött, de csak a szomszéd megyében kaptak munkát. Besnyőn tanított egy évig, majd Pusztaszabolcson, 1963-ban pedig, amikor az addigi igazgató, Újhelyi József nyugdíjba vonult, megkeresték, hogy vállalja el a százhalombattai iskola igazgatását. Nagy lelkesedéssel kezdett munkához, hiszen akkor már megkezdődött a település fejlődése, rohamosan nőtt a gyereklétszám, az iskola egy-kettőre kinőtte a falakat. Segítőkre talált az erőműben és az olajfinomítóban: barakképületeket biztosítottak, emellett minden támogatást megadtak, hogy minél jobb körülmények között folyhasson az oktatás. 1965-ben megkezdődött az új iskola építése, egy évvel későbbi átadásakor pedig kiderült, hogy máris hozzá kell látni egy újabbhoz, és a következő két évtized az örökös tanterem-szűke jegyében telt el.
1973-ban elkészült a 2. számú – mai Eötvös Loránd – iskola, amely kezdetben egy irányítás alá tartozott az 1-es számúval. A két intézmény különválása után országos újdonságnak számító pedagógiai módszer, a fakultáció kialakításába kezdett a 2. számú iskola. Ennek megvalósítását azonban Pável Nándor már nem vállalta, úgy érezte, ötven évesen nem eléggé fiatal és rugalmas hozzá. Lemondott az igazgatóságról, és Dávid László igazgató helyetteseként dolgozott tovább egészen 1983-as nyugdíjazásáig.
Nyugdíjasként is vállalt közéleti szerepet, részt vett a városi programokon, tagja volt az 1. Számú Általános Iskola iskolaszékének, alapító tagja a Nyugdíjas Pedagógus Klubnak. Lépést tartott az oktatásügy aktualitásaival, szívesen beszélgetett volt kollegáival, és minden alkalommal a gyerekek érdekeiért emelt szót, azzal a meggyőződéssel, hogy az új nemzedéknek mindent meg kell kapnia, hiszen ők jelentik a jövőt.
A rendszerváltás csalódást jelentett számára. Mélyen hitt a társadalmi egyenlőség hasznosságában, ezért keserűség töltötte el, amikor látta az emberek közötti különbségek növekedését, mert mindez a gyerekkorára emlékeztette, a nagy szegénységre, amelyben éltek. Az MSZMP megszűnése után a Munkáspárt tagja lett, a Marx Károly Társaság pedig örökös tagjai között jegyzi. Élete legnagyobb elismerését, a Százhalombatta Díszpolgára címet halála után, posztumusz kapta meg, de ami számára igazán fontos volt – az emberek tisztelete és elismerése – egész életében övezte.